Az én utam - Rólam
Nem így kezdtem. Nem segítőként, nem pszichológusként, olyannyira nem, hogy nem is tudtam igazán, hogy ez is lehetek, nem sejtettem, hogy majd évek és iskolák által ezzé válok. Aztán ahogy utólag visszatekint az ember, sejtése támad. Sejtése arról, hogy már a legelején is ott motoszkált benne valami és gyökeret vet az a gondolat, hogy pszichológussá váltam, de segítő talán mindig is voltam.
A felnőtt magamat kislányként orvosként képzeltem el. Elindultam e cél felé, biológia-kémia tagozatra felvételiztem. Orvosként … mi vonzott ebben? Hogy ott legyek másoknak a szükségben. Na persze ezt akkor még nem tudtam megfogalmazni. Azt tudtam csak, hogy a saját gyermekorvosom egyszerűen mindig ott van, ha bármi baleset, betegség ér és mindig kedvességgel fordul felém, nyugalmat áraszt. Azt hiszem erre mondják, hogy példakép volt ő számomra. A középiskolás mindennapjaim tánc-és zongora órákkal, énekkari és irodalmi foglalkozásokkal teltek.
És még valamivel. Önkénteskedéssel gyermekotthonokban és árvaházakban, idősek otthonában, "mesedoktorként" gyermekkórházban, függőséggel küzdő nőket segítő egyesületnél, adománygyűjtésekkel. És ezekben a helyzetekben voltam igazán önmagam. Nem beteg emberekkel találkoztam. Hanem teljességre vágyó emberekkel.
Ha nem is azonnal, de lassan kirajzolódott számomra, hogy nekem ez jelenti azt, hogy "jelenlét a szükségben". A kapcsolódás, az elfogadás, a megértés, a befogadás. Ezért jelentkeztem az ELTE pszichológia szakára. Ezért kellett 180 fokos fordulatot vennem és önmarcangolás közepette kilépnem a mérnöki karról, amit idő közben elkezdtem. (Ha visszaemlékszel, ott volt az a biosz-kémia tagozat, hogy beirányozzon a mérnöki felsőoktatásra.) Önmarcangolás volt, mert hogy lehet feladni bármit is!? Hát… így. Dolgokat otthagyni, amik nem téged szolgálnak és ami nem te vagy, talán sokkal inkább "magadra igent mondani", mintsem "valamit feladni".
A mérnöki kar után még szakmákat is tanultam, sokféle munkát elvállaltam, de hiába próbáltam elterelni a saját figyelmem és engedni az önbizalomhiánynak, hogy "engem ide úgysem vesznek fel", mégis csak jelentkeztem a pszichológia szakra. Felvettek. Azóta az utamon vagyok. Nem bánom, hogy az érettségi után évek is elteltek, amíg nem a pszichológia eszköztárát fedeztem fel és sajátítottam el, mert minden tapasztalat szolgálta azt, hogy találkozzak magammal. És ezt kívánom én is Neked. Hogy meghalld a saját hangod, hogy találkozz az igazi önmagaddal és megismerd a még ragyogóbb önmagadat is. Az a misszióm, hogy ebben, ezen az úton fogjam a kezed. Vagy akár elengedjem - ahogy akarod. Ahogy leginkább Téged szolgál az önismeret és a változás, fejlődés útján.
